NEGYEDIK FEJEZET

amelyben Simon Templar elveszít egy autót, ám nyer helyette egy másikat

 

– A hadművészet ősi alapszabálya, hogy az ellenség helyébe kell képzelned magad – mondta az Angyal. – Na már most, hogyan is őrizném én Vargant, ha olyan lehetőségeim volnának, mint Teal főfelügyelőnek?

A Porstmouth Roadon álltak, egy kilométernyire Eshertől. Ide beszéltek meg találkozót. Külön mentek, mert az Angyal ragaszkodott ahhoz, hogy az ő Furillacját és Norman Kent Hirondeljét is vigyék, hátha valami baj történik. És nem vallotta be, hogy lett volna idő haditervet készíteni indulás előtt is. Ráérnek vele útközben, ezzel is nyernek egy fél órát.

– Öten voltak, amikor lejöttünk tegnap – mondta Conway. – Ha Tealnek nincs sokkal több embere az éjszakai ügyeletre, szerintem ugyanúgy állítja őket, ahogyan tegnap. Külső őrök az útnál, a kertnél, egy az üvegháznál, egy másik a házban. Bizonytalan, hányan vannak, de valószínűleg nem túl sokan.

Az Angyal elmaradhatatlan cigarettája mint hulló csillag világított az éjszakában.

– Én is valahogy így gondoltam. Van is egy támadási tervem.

Röviden felvázolta. Nem volt nehéz, minthogy nem is igazi terv volt, inkább csak egy ötlet, egy gyors, vakmerő akció ötlete, amely a meglepetésen alapult. Az Angyalnak megvolt az a kellemes tulajdonsága, hogy amikor ilyen kedve volt, belevágott így dolgokba, és rendre megúszta őket. És ez alkalommal, mint később kiderült, még ennyi tervezésre sem volt szükség.

Néhány perccel később már úton is voltak. Az Angyal ment elől a Furillaccal, Conway mellette ült. Norman Kent a Hirondellel követte őket úgy ötven méter távolságból. Normannak bármennyire nem tetszett a dolog, nem szántak aktív szerepet a vállalkozás kezdeti szakaszában. Az volt a dolga, hogy nem messze a bekötőúttól megálljon, megforduljon, és járó motorral várjon, amíg Conway vagy az Angyal megérkezik Vargannal. Míg a többiek szerint éppen ez a bájos egyszerűség volt a terv legnagyobb erénye, nem tudták Normant meggyőzni, ami szerintük barátjuk beszűkült elméjére utalt.

Megérkezve a bekötőúthoz, Simon gyors oldalpillantást vetett hátra a válla fölött, és látta, amint a Hirondel éppen megfordul az úton.

S akkor meghallotta a lövést.

– Az ég szerelmére!

A szavak szinte hangtalanul törtek fel ajkán. Abban a pillanatban már kinn is volt a kocsiból, s feszülten, akcióra készen állt. Conway mellette.

– Hallottad? – kérdezte halkan, hitetlenkedve.

– A Szépfiú…

– Személyesen.

Simon Templar megkövülten állt. A türelmetlen Conway számára örökkévalóságnak tűnt, pedig mindössze néhány másodperc telt csak el, s ezalatt az idő alatt az Angyal agyában vadul pörögtek a kerekek.

A Szépfiú tehát megelőzte őket, még ha sokkal nem is. Ha bajt kerestek maguknak most megkapták, benne vannak a sűrűjében. A törvény őreire felkészültek. Most mind velük, mind a törvényen kívüliekkel meg kell küzdeniük. Mindkét társaságnak egyetlen közös célja van; társaságukban tudni K. B. Vargan professzort. Még ha minden más téren hadat is viseltek, ebben egyetértettek.

– Kézből megnyertük a leosztást – mondta végül az Angyal lágyan, csodálkozva. – Szerencsénk van.

– Ha szerinted ez szerencse…

– Szerintem igen. Érkezhettünk volna jobbkor? Amikor a Szépfiú barátai elvégezték helyettünk a piszkos munkát…

Egy újabb lövés hallatszott, majd egy második, aztán egy tompa sorozat.

– Most mi jövünk – vetette oda az Angyal Roger Conwaynak és nekiiramodott a mellékútnak.

Nem látták nyomát az őrnek, de a sötétből egy lihegő, nehézléptű ember rohant feléjük. Az Angyal félrelökte Conwayt, és eleresztett egy jól időzített gáncsot. Ahogy a férfi teljes hosszában elterült a földön, Simon rávetette magát és a fejét meglepő erővel verte a földhöz. Aztán felrántotta, s megnézte a kábult, ájult embert.

– Ha nem rendőr, akkor patagóniai indián vagyok – mondta. – Kis tévedés, Roger…

A férfi felállt, s egy vad lengő ütéssel válaszolt és az Angyal sajnálkozva álcsúcson vágta. A támadó mint egy rongycsomó esett össze.

– Most mi legyen? – kérdezte Conway s válaszul újabb sortűz hangzott fel az éjszakában.

– Jó kis buli – mondta az Angyal. – Szálljunk be mi is, oké?

Előkapott zsebéből egy revolvert és néhányszor a levegőbe lőtt. A válasz sokkal közelebbről jött, mint várta, két kis lángnyelv villant a sötétben és két golyó zúgott el a fejük mellett.

– Valaki szeret minket – jegyezte meg Simon hidegen. – Erre.

Elindult lefelé az úton.

Hirtelen egy autó fényszórói villantak fel mint valami szörnynek a szeme. Conway és az Angyal egy másodpercig megdermedve álltak a ragyogó fényben. Olyan hirtelen és vakító volt ez a váratlan fény, hogy eltelt egy kevés, de értékes idő, mire rájöttek, hogy a fény nem áll, hanem feléjük tart, és már úgy száguld mint egy expresszvonat.

– Dicsőség – mondta az Angyal és a hangja túlszárnyalta egy revolver mérges durranását.

Ugyanabban a pillanatban a lecsapó kígyó sebességével mozdult. Megperdült, lehajolt, átkarolta Conway térdét és átvetette barátját az utat szegélyező alacsony sövényen, mintha csak birkózóversenyt akarna nyerni vele.

A döbbent Conway remegő lábakkal akart felállni, amikor az Angyal földet ért mellette, s máris elzúgott előttük egy zárt kocsi sötét árnyéka a fényszórók vakító fényének nyomában. Olyan közel volt, hogy súrolta a sövényt, amely mögött lapultak s Conway rájött, hogy az Angyal reakciójának gyorsasága nélkül körömfeketényi esélye sem lett volna ezen a keskeny helyen.

Talán mondhatott volna valamit. Normális körülmények között elcsukló hangon mondott volna köszönetet megmentőjének, megrázták volna egymás kezét, és gyengéden sírdogálhattak volna egymás vállán egy ideig, de valami azt súgta Conwaynak, hogy most nincs idő az ilyesmire. Emellett az Angyal már félre is söpörte az agyából az egész incidenst, és valószínűleg komolyan elcsodálkozott volna, ha emlékeztetik rá. Talán egyszer öregkorukban a kandalló mellett üldögélve… De a jelenben a közvetlen jövő érdekelte.

Visszanézett a ház felé. Némelyik ablakban égett a villany, ha nincs a csatazaj, békés, nyugodt kép lett volna. De az Angyalnak ezen nem volt kedve elmélkedni. A kapu melletti árnyékot kutatta tekintetével, míg fel nem fedezett egy sötétebb, tömörnek látszót a többi árnyék között.

– Durr!

Kis fényrakéta repült ki az árnyékból, és csörömpölő üveg zaja hallatszott, de a menekülő autó már csak néhány méterre volt a főúttól.

– Meglógnak! – rázta Conway Simon vállát. – Angyal, miért nem lősz?

Az Angyal mechanikusan felemelte a pisztolyt, bár tudta, hogy ebben a fényben egy a százhoz az esélye, hogy találjon, s azt is, hogy bár nem rossz lövő, nem nyerne bajnokságot.

Aztán leeresztette a fegyvert és felsóhajtva Conway karjára tette bal kezét.

– Nem lógnak meg! – kiáltotta. – A bekötőúttal szemben hagytam a kocsimat, és nem lesz helyük befordulni.

Roger Conway döbbent szemei előtt megjelent a Furillac karcsú kékes alakja a fényszórók vakító fényében, és mielőtt meghallotta volna a csattanást, megkínzott gumik kétségbeesett csikorgása hallatszott.

Aztán kialudt a fény és egy pillanatra sötét és csönd ült a tájra.

– Megvannak – vezette oda az Angyal diadalmasan.

A tömör árnyék otthagyta a kaput és feléjük rohant az úton. Az Angyal mint a macska vetette át magát a sövényen, és puhán, lábujjaira érkezett, pontosan Teal felügyelő elé. Mire a detektív észrevette, már késő volt.

– Sajnálom – morgott az Angyal, és komolyan is gondolta, de azért nyolcvanöt kilójának minden erejét beleadta az ütésbe, amivel megcélozta Teal gyomorszáját.

Az Angyal általában kellő tisztelettel viseltetett a rendőrök és különösen Teal főfelügyelő iránt, de ezen az éjszakán mindössze a legminimálisabb udvariasságra volt ideje. Azonkívül Teal főfelügyelőnél pisztoly volt, és tekintve a körülményeket, esetleg előbb lőtt, és csak utána kérdezett volna. Végezetül pedig az Angyalnak megvolt a maga elképzelése Vargan professzor kiszabadulásáról, amibe nem tartozott bele a rendőrség segítsége, vagy beleavatkozása. A három nyomós érvet egyetlen kémény ütés formájában közölte Teal felöltőjének harmadik gombjával és a detektív fájdalmas nyögéssel esett össze.

Aztán az Angyal megfordult és teljes sebességgel futott Roger Conway után.

Kiáltást hallott maga mögött és ismét pisztoly csattant vadul az éjszakában. Az Angyal érezte a golyó szelét az arcán. Nyilván legalább egy rendőr túlélte Marius rajtaütését, de Simon úgy döntött, hogy a további vita a törvénnyel ráér. Mint a nyúl, kanyarodva futott tovább, s tudta hogy csak egy igen szerencsés – vagy szerencsétlen – lövés jöhetett ilyen közel hozzá ebben a világításban, és nem tartott attól, hogy a lövésznek még egyszer ilyen szerencséje lesz.

A detektív, aki Teal mögött jött ki a kertből is így gondolhatta, mivel nem hallatszott újabb lövés. Ahogy az Angyal megállt a sárga kocsi mellett, amely most már összegabalyodott a Furillac roncsaival, meghallotta a közeledő lépteket a sötétben.

Conway kinyitotta a közelebbi ajtót, és csoda, hogy karrierjét nem törte rögvest derékba a lövés, amelyet a kocsi belsejéből eresztettek meg. A golyó a füle mellett süvített el, de nem hallatszott durranás, csak egy jól működő hangtompító halk pukkanása, s ebből rájött, hogy addig csak a rendőrök lövéseit hallották.

A rajtaütök nem voltak olyan hangoskodók, mint amilyennek az Angyal hitte őket.

A következő pillanatban Simon Templar kinyitotta az autó másik oldalán lévő ajtót.

– Csúnya fiú – mondta szemrehányóan.

Hosszú karja lecsapott a pisztolyművész vállára, és izmos kezével épp időben csavarta fel a revolvert, hogy a következő golyó az autó tetején keresztül távozzon Conway koponyája helyett.

Aztán tovább csavarta a pisztolyt, míg csöve a férfi saját bordái felé nem nézett.

– Most lőjél, aranyom – buzdította, de a férfi igencsak nyugodtan ült Vargan mellett a kocsi hátsó ülésén. A vezető ülés üres volt, az ajtó nyitva. Az Angyal kíváncsi volt, ki lehetett a sofőr, s hová tűnt, netán Szépfiú volt-e személyesen, de nem sok ideje maradt az elmélkedésre.

Conway kirántotta Vargant a kocsiból, miközben az Angyal szabad kezével megfogta a pisztolyos nyakát és kihajította az útra a másik oldalon. Egy csuklócsavar lefegyverezte a fickót, aztán az Angyal a nyakánál fogva megperdítette.

– Aludj szépen – mondta, és egy, a nyers erőt tökéletes kivitelezéssel párosító felütéssel gondoskodott is erről.

Megfordult és egy revolver csövét látta. Nyomban felemelte a kezét. A saját pisztolyát zsebre dugta az előbb, hogy kényelmesebben foglalkozhasson a kocsiban ülő alakkal, és tudta, hogy túl veszélyes volna érte nyúlni.

– Szép időnk van, nemde? – mondta barátságosan.

Ez az az őr lehet, aki utána lőtt az úton, gondolta. Elég nagydarab, de messze nem akkora, mint a Szépfiú. Emellett, akár Szépfiú, akár bármelyik ember már meghúzta volna a ravaszt.

A revolver a mellkasának nyomódott és érezte, hogy a zsebe könnyebbé válik a pisztoly súlyától. A férfi megkönnyebbülten sóhajtott.

– Egyikük mégis megvan – mondta mogorván.

– Örülök, hogy megismertem – mondta az Angyal. Olyan nyugodt volt a hangja, mintha egy szalonban beszélgetne valami érdektelen témáról, ahelyett, hogy felemelt kézzel állna egy barátságtalan detektívvel szemben, aki egy Smith and Wessont szegez a rekeszizmára. Az Angyal nem bánhatott el vele is úgy, mint Mariusszal az első találkozásukkor. Igaz, Marius ugyanígy meglepte. De Marius azt hitte, simán elvezetheti, és ezért egy kicsit lazított a figyelmén. Ez a fickó viszont nyilván felkészült a zűrre. Ha arra gondolunk, min ment keresztül ezen az éjszakán, született bolondnak kellett volna lennie, ha nem így tesz. És valami azt súgta Simonnak, hogy a fickó nem született bolond. Valami abból a hivatásos nyugalomból, amivel a fegyvert tartotta.

De nem állhatott mégsem az útjukba.

– Tűnj el Vargannal, Roger – szólt oda barátjának kedélyesen. – Majd később találkozunk.

Két lépést oldalazott, de közben nem engedte le a kezét.

– Megállj! – csattan fel a detektív, és az Angyal azonnal megállt, de már így is olyan helyzetben volt, hogy látta amit akart.

A Hirondel vörös hátsólámpája mozgott, Norman Kent tolat feléjük a kocsival, hogy időt nyerjenek.

Conway lehajolt és mintha egy zsák krumpli volna, a vállára vetette a professzort, aztán várakozóan nézett Simonra.

– Tűnj már el vele, amíg lehet, te bolond – mondta az Angyal türelmetlenül.

Még mindig abban a hitben volt, hogy fel kell áldoznia magát, hogy fedezze a visszavonulást. Nem mintha feladná harc nélkül, de…

Látva, hogy Conway megfordul és ügetni kezd, megkönnyebbülten felsóhajtott.

Aztán felvillant előtte, milyen esélyt kaphat a sorstól, és izmai megfeszültek a várakozástól. És megkapta az esélyt.

Nem a detektív hibája volt, ő mindössze megkísérelte a lehetetlent. Nem tudta, mit tegyen. Vigyáznia kell foglyára, viszont az orra elől viszik el azt az embert, akit őriztek. Látta amint elviszik és tudta, hogy valamit tennie kéne ellene. De közben tartott annyira foglyától, hogy ne merjen mozdulni, mintha a fogolynál lett volna a fegyver. Persze, megtehette volna, hogy lelövi Simont és teszi a dolgát de megpróbált sietve kevéssé véres megoldást találni. A megoldás, amelyet talált, egyáltalán nem volt megoldás. Megosztotta figyelmét a két dolog között, és ha ismerte volna az Angyalt, tudta volna, hogy vele szemben az ilyesmi végzetes hiba. De ekkor még nem ismerte őt eléggé.

Azzal a két oldallépéssel, amelyet a detektív megengedett neki, Simon Templar olyan helyzetet vett föl, hogy a detektív nem tudta egyszerre őt is, és Conwayt is szemmel tartani.

És a detektív elkövette a hibát.

A tekintete egy pillanatra elhagyta az Angyalt. Rejtély, hogyan képzelte, hogy megússza. Simon nem kérdezte tőle, s később sem érdeklődött. Arra használta fel az időt, hogy a revolver fenyegetésével mit sem törődve megeresszen egy hosszú, rogyasztó balkezest, amelybe beleadta minden izmát, a lábujjaitól a csuklójáig.

A detektív még el sem terült, mikor az Angyal már rohant is a Hirondel felé.

Conway éppen behajította kapálódzó terhét a hátsó ülésre, amikor az Angyal felugrott a kocsi küszöbére, és megveregette Norman Kent vállát.

– Nyomás, fiacskám! – kiáltotta, és a Hirondel kilőtt, miközben ő és Conway bemásztak hátulra.

Lefogta Vargan lábát és tartotta a rugdalózó tudóst, amíg Conway össze nem köti a bokáját az erre a célra hozott kötéllel. Az emberrablók első csoportjának szakértői elintézték helyettük a többit; a csuklója már erős zsineggel volt megkötve, s szájában egy szabályos pecek akadályozta meg, hogy kiabáljon.

– Mi történt? – szólt hátra Norman Kent, és az Angyal előrehajolva elmesélte.

– Akkor sem sikerülhetett volna jobban, ha eltervezzük. Szépfiú nem amatőr módra csinálta a rajtaütést. De látod, hogy meg sem próbálták finomabb módszerekkel? Egyszerűen berontottak lövöldözve mint a chicagói gengszterek és nem törődtek a következményekkel. Marius szeret rögtön a tárgyra térni.

– Hány embere vett részt benne?

– Nem tudom. Csak eggyel találkoztunk, és az nem ő volt. Lehet, hogy Szépfiú személyesen is ott volt a kocsiban Vargannal, de eltűnt, mire Roger és én megérkeztünk. Az olyan ember, mint ő, nem egyetlen kocsival és néhány haverral kezd egy ilyen vállalkozáshoz. Kellett, hogy legyen egy tartalék járgány is valahol, talán a bekötőúton. Lehet, hogy van egy másik út is, bár én nem tudok róla… Most már bekapcsolhatod a lámpát, nem látnak.

Hátradőlt és rágyújtott.

A maga módján igen sikeres rajtaütés volt, még ha a siker nagyrészben a véletlennek volt is köszönhető. Az Angyal mégis elgondolkodva ráncolta a homlokát. Nem a kocsija elvesztése izgatta, sokkal fontosabb dolgot is elvesztett ezen az éjszakán.

– Úgy tűnik, búcsút mondhatok Angliának – mondta. Conway, aki kicsit lassabban kapcsolt, meglepődött.

– Miért? Elutazol?

Az Angyal szomorúan felnevetett.

– Van választásom? – felelte. – Otthagytuk a Furillacot, és Teal ezen a nyomon megtalál. Azt nem tudja, hogy én vagyok az Angyal, de enélkül is keményen rámhúzhatja a Hivatali Titok Törvény megsértését. Nem is beszélve arról, hogy a nyakamba varrják mindazt a kárt, amit a Szépfiú bandája csinált. Semmivel nem tudom bizonyítani, hogy nem tartozom az eredeti csoporthoz. Ezt csak ők mondhatnák meg, de kétlem, hogy megtennék. Nem, Rogerem. Kétségtelenül nyakig vagyunk a pácban. Reggelre már minden rendőr engem fog keresni London-szerte, és holnap Anglia összes rendőrségén kint lesz a fényképem. Hát nem lesz jó mulatság? – ahogy a püspök kérdezte a színésznőtől.

Az Angyal valójában korántsem tartotta ezt olyan jó mulatságnak.

– Maidenhead biztonságos? – kérdezte Conway.

– Ez a vigaszunk. A ház Mrs. Patrícia Windermere nevén van, aki szabadidejében Miss Patrícia Holm. Ezt a lapot eldugtam a kabátujjamba néhány évvel ezelőtt vész esetére.

– És a Brook Street?

– A Brook Street – kuncogott az Angyal, a te neveden van, kedves és tiszteletre méltó Rogerem. Úgy gondoltam, hogy ez így biztonságosabb. A bérlődnek jelentettem be magam. Egy ideig nyugton leszünk Maidenheadben, de nem hiszem, hogy soká. Néhány napig talán… Az autót egy erre a célra kitalált címre jelentettem be…  De van egy bökkenő… Amikor kiderült, hogy hamis a cím, elmennek a kereskedőhöz, akitől vettem a kocsit. Néhány hónapja küldtem be szervizelni, és a Brook Streetet adtam meg címül. Hiba volt. Milyen nap van ma?

– Már vasárnap reggel.

Simon felült.

– Ismét megmenekültünk. Hétfő előtt nem érnek a Brook Streetre. Ennyi idő elég lesz. El kell mennünk Patért…

Ismét visszadűlt, és elhallgatott, s az út hátralévő részét csendben tette még, de az agya nem pihent. Terveket készített és vetett el, álmodozott, hagyta, hogy a képzelete kedvére játszadozzon az ügyek új állásával, remélve, hogy valami majd csak felmerül a káoszból, de mindössze egy sanyarú lemondásra futotta.

– Legalább nem volt rossz búcsúfellépésnek – mondta.

Négy óra volt, amikor megálltak a nyaraló előtt, és a fáradhatatlan Orace kinyitotta előttük az ajtót.

Az Angyal bevitette Vargant a házba, és látta, hogy inasa sört meg szendvicset készített az ebédlő asztalra.

– Eddig rendben – mondta Roger Conway, amikor mindhárman asztalhoz ültek.

– Eddig – mondta az Angyal olyan jelentőségteljesen, hogy a másik kettő élesen ránézett.

– Hogy érted ezt? – kérdezte Norman Kent.

Simon mosolygott.

– Ahogy mondom. Van egy olyan érzésem, hogy még nincs vége. Nem a rendőrség aggaszt. Ami őket illeti, szerintem az esélyek kettő az egyhez a javunkra. És abban sem vagyok biztos, hogy a Szépfiútól tartok. Nem tudom. Egyszerűen csak rossz előérzetem van…

Kinézett az ablakon az égbolt keleti szegélyén elterülő sápadtságra s gondolkodott.